És igen....így megy ez.
Épp leírok mindent, talán kezdek is valahol megnyugodni...és sms...Ő ír. Vár lent. Lemegyek, mert le. Ránézek. És mit látok? Egy kedves embert. Nagyon kedves embert. És arra gondolok, hogy elhagyom? Természetesen...nem.
Csináljuk vissza, mondja. Halál. Így kell meghalnom.
Elmegyünk sétálni. Beszéljük meg akkor rendesen. Hátha el tudom magyarázni hogyan kell abbahagyni. Hátha meg tudom nyugtatni, hogy elfogadja...megnyugtatni igazából magamat, hogy alhassak. Pedig tudom, hogy Ő nem fog.
Okozzak fájdalmat, amikor boldoggá tehetném. De meddig? Azzal a gondolattal együtt lenni, hogy bármikor vége lehet. Ez csak az emberi élettel van így, de azt nem mi választottuk ilyennek.
És megölelném? Persze, hogy meg. Megcsókolnám? Természetesen.
De minek? Hogy aztán eljátsszuk újból és újból az egészet?
Annak lenne csak igazán sok értelme...kérdezzétek meg ismerőseiteket, akik számtalanszor megtették ezt. Biztos vannak ilyenek.
Járassuk addig a dolgot, hogy legalább egy jó ideig kívánhassuk a pokolba egymást...jó játék.
Én nem kérek ebből. Volt már részem elégszer belőle.
Kihagynám most.
A szeretet nem elég. Ha pontosan tudod, hogy mit kell tenned, ne várj vele sokáig. Tedd meg.
És halj meg a fájdalomtól. Elmúlik. Valahogy el.
Önzőség? Az.
Az is az, hogy emberek összejönnek. Azért, hogy jól érezzék magukat. Egymást. De abban a pillanatban biztos nem a másikra gondolnak.
De ennek most tényleg vége.
Sajnálom.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Bejegyzések
8 megjegyzés:
az a végjáték, amit elkerülsz nagyon ismerős és csak egyet tudok veled érteni. tudom oly mindegy, hogy egyetértek vagy sem és nem is az én ügyem egyáltalán, de olyanokról mesélsz, amiket én is megéltem. úgyanúgy, mégis mindig máshogy.
egy évem ment rá erre a "döntésképtelenségre"-nekem az volt. nem sajnálom utólag, mert sokat tanultam belőle, bár jobb lett volna nem megélni, mert apró darabokra törtem közben és olyan volt mint egy nagyító: felerősítette a negatív dolgokat, a szép meg a vidámság eltűnt. rengeteget bántottuk egymást, csak az önzőség éltette a kapcsolatot. ha az az egy év nem lett volna, akkor talán még most is jóban lehetnénk.
na, ez az amit nem akartam. miért kell addig eljutni? én már korábban megtanultam ezt a leckét, most ez így tisztességesebb mindkettőnknek.
És tényleg:)Így tudom, hogy szép marad és örülni fogunk majd egymásnak:)
:)
ez aranyos, és szerintem működni is fog, mert jól álltok hozzá. erősnek kell lenni! nem akartam én beleszólni ebbe, mert nem az én életem, de tetszik Gábor határozottsága, meg az, hogy Nóra elfogadta a másik döntését, és esélyt ad annak, hogy jó viszonyban maradjatok. (na, nem okoskodni akarok, csak olyan jól van ez így megoldva szerintem - legalábbis a blogon ezt látom)
én is itt csendben a gyász érzékelése mellett somolygok, hogy ilyen jó embereket ismerhetek. és szintén bocsánat hogy bepofátlankodtam a magnéletek kicsit közzé tett bugyraiba.
úgy megbotlott a szemem, hogy sno azt írta Nóra, majdnem eltört a retinám benne:)
mi a baj a Nórával? :)
(nekem még régen az albérletben azt mondta, nem szereti - inkább utálja - a "Nórit", és soha ne szólítsam így, ha lehet. megragadt bennem a Nóra a kb. 2 év alatt, és más már soha nem lesz, akkor sem, ha nagyon akarnám)
és én is nagy nagy bocsánat, hogy osztottam az eszemet, de le akartam írni az érzéseimet ezekkel kapcsolatban. :)
Hát igen, ismerős a helyzet sajna...
Megjegyzés küldése