Metál

Mostantól egy ideig az lesz, hogy metál. Elegem van a nyavajgásból. Ölni kell! Keményen. A hímsovinizmus csorduljon tonnaszám kifelé. Az kell. Persze nyilván tudom, hogy ez is csak egy póz, nem elég arra hogy megfesse belső természetem hihetetlen diverzitását. De hozzá tartozik. Amúgy "havi metál" módjára. Minden hónapban egy kicsit. Most éppen sokat. Jót tesz. Olyannyira, hogy lépéseket is foganatosítottam metálénekesi pályám elindítására. Természetesen se hangom, se tehetségem, de ismerem a kliséket és tudom az összes ideillő pózt. Az is valami. Szerintem igen jól fogok kinézni a színpadon. Legalábbis tudok szigorúan nézni. az elég. És tényleg nem halahtok meg úgy, hogy egyetemistaként nem volt metálzenekarom.

Vége

Nos, épp most ért véget egy másfél éves történet jelentéktelen kis életemben. Nem örülök neki. Nyilván nem. Nem tudtam elkerülni. Ezúttal nem is akartam. Igen, fájdalmat okoztam(okozok) ezzel a másiknak. Ezt el akartam kerülni. De ezt sem lehet. Ez bánt. Nagyon. A többit majd meglátjuk. Nem mintha most bármire is vágynék.

And now something completely different...

Apámnál járván szülői házában megtaláltam gyerekkorom egyik meghatározó momentumát:A '70es évek komlósi diszkó-kiskirályának matricája. Jópofa mi? Még mindig ott van a biztosítékszekrény ajtaján, mint tette azt amióta az eszemet tudom. Eléggé megörültem neki. És a lényeg: nem fakult ki a színe az elmúlt kb. 30évben. Pedig süti a nap folyamatosan, de nem hagy nyomot rajta. Ilyen az örök élet?

A kocsmában mindenki kékszemű (?)

Voltam apámmal kocsmázni. Durva, hogy ez a hülye szokása baszott oda szeneslapáttal a család életének, én meg mentem vele sörözgetni. Közösségi élet rulez. Meg amúgy is, az ő élete már régóta nincs direkt befolyással a család töbi tagjának életére. Szóval mehet a játék.

Az a szórakoztató, hogy két év "gyűlöllek, nem beszélek veled" után újra tudok örülni neki. OK, még mindig egy felelőtlen, ordas fasznak tartom, de már tudom megfelelő távolságból szemlélni a dolgokat, hogy szelektálhassak az érzelmeim között. Ez mindenképpen pozitív. Ahol éppen tart az kevésbé, de ez most nem tartozik ide.
Szóval a kocsma. Tkp. mókás hely. Olyan arcok vannak, hogy folyton elő akartam kapni a fotómachine-t, de az hangulatrontás lett volna, így csak ritkán tettem meg :-).
Kocsma. Délelőtt. Vidám arcok, családias hangulat, mindenki ismer mindenkit. Minden kocsma ilyen. Ismerek egy párat. Eleget. Több mint eleget.

Ehhez viszont fenntartásokkal viszonyultam az elején. Mégis csak apám jár ide, mégis csak egy olyan hely ahol alkeszzá vált az idők folyamán. Most valahol megértem (na nem értem meg, csak...mindjárt írom). Szar hely, de az emberek baromi jó arcok voltak. Komolyan jót beszélgettem, pedig rettenet válogatós vagyok ha erről van szó. De ez csak egyszerűen jó volt. Semmi alakoskodás, semmi "kihúzom magam, hogy lássák" mentalitás nem volt az emberekben. És még csak nem is olyan "egyszerűek" amilyennek a "nem kocsmázó -kocsmázást elszenvedő" réteg szeretné őket bemutatni. Zárkózottak, egymás közt maradnak, de én egy 'törzstaggal" érkeztem :-). LOL.

De azért mégsem idill. Pontosan ez a gond. Nagy gond. Hamis idill. Ami kivesz a rendes, problémás világból. Fájdalmat csillapít, de legalább annyit hoz. Terápiásnak tűnik de mérgező. A világ ahonnan menekülnek is mérgező. Akkor merre az igazság?
Na az az ami nincs. Sehol sem. Erőterek vannak. A kocsma emberei nem vesznek tudomást arról a szimbiózisról, ami a kocsma és az azon kívüli világ között van. Magyarul valahogy meg kell termelni azt amit megiszunk. És akkor még szó sem volt családról, ami ebbe szükségszerűen belepusztul.
De néha kell. Ez tagadhatatlan. Csak megállni nehéz. Másik oldalról meg kibírni. Nehéz az élet (napi szükségszerű hatalmas közhelyünket olvashatták).

És mindenkinek kék a szeme (ott és akkor az volt -véletlen).

Délelőtt

Délután

Nyaralásról megkésve

Nos, nem írtam régóta. Ennek oka is van. Próbáltam idevésni sorokat, de rájöttem, hogy hiányzik belőlen az a képesség, hogy elég homályosan írjak ide ahhoz, hogy senkinek ne essen bántódása, beleértve engem. De majd igyekszem.
Nyaralás. Rég megvolt, mondani nem sokat tudok róla, ott az érzés volt a fontos, nem pedig az agyalás. Valahol erről szól alapból ez az egész.
Képek vannak, eddig is voltak, csak nem volt időm/lusta voltam kicsit beléjük nyúlkodni. Most megtettem néhánnyal. A maradék meg homályba vész majd és megmarad nekem. Vagy az érintetteknek ha kérik.

Katica már rögtön az elején összebarátkozott a "helyi erőkkel". A labda a mienk, mielőtt lopással vádolná meg bárki is.Ez amolyan diplomáciai fotó. Mint amikor a nagy, dicső Szovjet Unió vezetői találkoztak a gonosz imperialista vezetőkkel.A kölyök anyukája. Muszáj idetenni, mert példaértékű. Igaz, a mellei már sajnos engednek a gravitáció és a gyerek támasztotta kihívásoknak, de azért fenékileg és lábilag (különösen az...ilyet 20évvel fiatalabbnál is extrém ritkán...komolyan) nagyon rendben van helyzet. Na meg az arca is gyönyörű. Csak az innen nem látszik.A lovakat figyeljétek. Aki először meglátta, annak jár egy pont. Hozhat egy sört nekem.Katica nagyon tudja ezeket a sejtelmes arcokat. Mindig a helyzethez illően. A második kép Dóri 400d-jével és Sigma 17-70mm f2.8-4.5 obijával van. És szinte semmi utómunka. A többinél vért izzadtam. Nekem is kell egy ilyen kombó.Ez meg csak úgy odareppent rám.

eszképizmus

A világtól való mindenféle menekülés egy remek gyűjtőfogalma. Valószínűleg egy kategóriaként maga alatt tudja a világtól való menekülés minden intézményes és kevésbé felismert formáját. Szenvedélybetegségek; alkohol, drog, cigaretta, játékszenvedély...reggeli kávé ami nélkül már nem megy a kötelező reggeli pottyantás se, de ide tartozik a reggeli pottyantás, mint egyfajta rituálé és amúgy egyébként mindenféle rituális tevékenység, kényszeredett gesztus, mozdulatsor...túl sok minden. Nehéz megmondani mi nem az. Talán csak érezni lehet. Valószínűleg a cselekvés intenciója és háttere az ami valamennyire egyértelműen eldöntheti.
Amerikai Minimalista Próza órán hallottam ezt a kis kifejezést. Azóta szerelem (köszönet érte nagybecsű Bocsor Péternek). Maga a kifejezés is minimalista. Egy szóban pontosan leírja az emberi lét egyik legérdekesebb összetevőjét; összetevője, mert állandóan ott van. Kinél kisebb, kinél nagyobb mértékben. Valamennyire és valamikor mindannyian menekülünk valami elől (legalábbis erősen szeretném azt hinni - megnyugtatna). Mindenki más módon - hinnénk, de nem. Vannak ennek a dolognak igencsak "intézményesült" formái. A szex, drogok, rokkenroll tengely mellett valahol ott van a nyaralás barátokkal dolog is.
Mint már említettem, nyaralni megyünk.

nyaralunk

És igen, ohje! Olybá tűnik a hétvégére végre elhagyom kicsit a Tótkomlós-Szeged tengelyt. Kunfehértó a kívánt végcél, két enyhén bolond nőnemű egyeddel. Az egyik ráadásul menstruál. Akkor méginkább kiszámíthatatlanok. Nem mintha nem szoktam volna már meg őket.
Kikapcsolom asszem kissé az agyam, ami nem nehéz, mert napok óta nem működik. Rendesen legalábbis. Szerintem amúgy sem tette meg azt sosem, de ez nem tartozik ide. Mondjuk, hogy mi tartozik ide azt amúgy is csak én döntöm el. Valószínűleg ezért lesz blogolásom első jópár bejegyzése érthetetlen, öncélú, haszontalan (melyik blog hasznos? már ami nem ilyen kütyüzős) SZÓFOSÁS!
Lehet, hogy lenne értelme elgondolkozni azon, hogy pontosan miért is van értelme borzasztó mértékben termelni az elektronikus szöveg-szemetet. Mert igazából nagyrésze szemét. Miért is? Terápiás célból talán jó. De nem, mert titkon mindenki akar olvasókat, kommentelőket, feedback nélkül honnan tudod hol tart a terápia? Sehonnan. Az első olvasók következetesen a szűkebb mikrokörnyezet (ez is milyen szó már?), akiknek nem mondhat az ember bármit, következmények nélkül legalábbis nem. Akkor meg minek? Kommunikációs stratégia, retorika-fejlesztésnek? Az már a topon van amúgy is.
Érdekesek lehetnek a dolog materiális oldalai is: gépek, amikről blogolnak emberek, gépek amik tárolják és elérhetővé teszik ezeket...blabla (hamar beleuntam a felsorolásba)...sokmillió önkéntes-önkényes blogger, sok(millió) terabájtnyi adat, sokmillió megawatt elektromos energia. Ezt elő kell állítani, ami áldozatokkal jár. A környezet felé leginkább. Személyesen nem szeretem az über-zöld-mozgalmakat (borzasztó közhelyesek, még nálam is durvábban), az általában elterjedt zöld-kampánytól a hideg verejték ver ki, de belátható, hogy ez az egész blogolás dolog is pusztán egy a nyugati világ ostoba hóbortjai közül, ami természetesen nem a boldog felhasználónak jár a legnagyobb előnyökkel (már most elkezdődik akkor...azt hittem vissza tudom fogni a nem kissé balra hajló, leginkább hitevesztett anarchista világösszeesküvés ellen kiabálós nézeteim kicsordulását, de túl sok a szabad időm mostanában, ezért folyton kiszaladnak belőlem). Ez van. Az a gond, hogy én is ebbe a világképbe, kulturális közegbe szocializálódtam bele. Valószínűleg valahol mélyen a génjeimben hordozom az erős késztetést a haszontalan önpusztító (világ-önpusztító) idióta apróságok iránti rajongások felé (kütyümánia, az is van, de még mennyire...kicsordul majd az is).
Ha pediglen kultúrantropológus lennék (pedig az sem...kétballábas -kezes polihisztor maximum), akkor még nyilván örülnék is (nyilván ők örülnek is), hogy mennyi alapvetően szándékolatlan, önkéntelen, mindenféle intenció nélküli, spontán (amúgy ez mind ugyanazt jelenti...ez része a szófosási stratégiámnak) önfeljelentés érkezik a kultúra pillanatnyi állapotáról a világhálóra, szegény, lehet nem is tudja, hogy minden szívdobbanását hallani. És milyen gyorsan dobog...
Valahol fura dolog ez, valahol meg holt evidens. Gyártjuk a közhelyeket. Mindenki megírja a tutit. magáról, másról, minden másról. Önmagában mind haszontalan. De együtt egy tünet. Mind tünet. Már az is, hogy emberek egyáltalán blogolnak. Miért is teszik? Na, ezt nem fogom újrakezdeni.
Lehet gondolkodni. Bár nyilván nem-gondolkodni sokkal problémásabb. Próbáltátok már? Már azzal, hogy megpróbálod elszaladt az esély. Mint Douglas Adams-nél a repülés. Vesd magad a földre és hibázd el. Ez is egy jó nagy közhely.
Címet kellene váltanom. Szabadfogású Szófosó Közhelyblog. Az viszont nem mondana semmit semmiről. Ez sem mond.
Mindegy is.
Én csak nyaralni akartam menni.

Bemutatkozó

Parkolópályán. Te, aki olvasod, 10 percig. Én aki élem, kitudja meddig. Nem, ez nem egy depressziós manifesztó, vagy emo-kultúr alapvetés. Nem jelent rosszat. Parkolópálya aközt ahonnan indultam és ahová szeretnék eljutni. De nem fogok egyhamar, ha egyáltalán. Ezért nem autópálya. Kényszer-bölcsészként egyelőre ennyi. Egyetem után talán mehet a címváltás.
Hogy mi lesz itt? Azt sem tudja senki. Közhelyek talán, kísérlet közhelyek elkerülésére biztos...ez pediglen az első közhely itt. Leginkább közhelyek lesznek itt, azt bizonyítandó mennyire nem lehet újat mondani. Ez is egy közülük. Lesznek még sokan. Győzzétek kivárni.
Egyébként se olvassa soha senki a legelső bejegyzéseket.